A havas idő beköszöntével idén egybeesett az első gólyák hazaérkezése. Vajon miért jönnek haza egyes gólyák már februárban, miközben a nagy többség csak áprilisban érkezik?

Hogy egyes fajok miért, merre és mikor vonulnak nagyon összetett kérdéskör, mely már évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Hogy miért érdemes délre vonulni a tél elől, az viszonylag egyszerű: az őszi-téli tápanyag hiány kényszeríti a madarakat a mozgásra. Az, hogy miért nem minden madár vándorol el, hasonlóan egyszerű, a vándorlás hatalmas energiákat emészt fel. Tehát az őszi vonulást leginkább energetikai szempontok befolyásolják. Délen, különösen a trópusokon, nagy mennyiségű táplálék, hosszabb nappalok és (többnyire) kevesebb ragadozó található, ezek pedig ellensúlyozzák az út költségeit.

A vonulás módja nagyrészt fajfüggő; az életmód, a szárnytípus, az adott faj energiafelhalmozó képessége, és számos egyéb tényező szerepet játszik benne, például az énekesmadarak tipikusan éjjel vándorolnak, mert a ragadozók jellemzően nappal repülnek a felszálló meleg légáramlatok segítségével. A lúdalakúak (Anseriformes) akár a Himalája felett is átrepülnek, míg a partimadarakra a 2-4000 méteres magasság jellemző.

Az útvonal viszont közel sem egyértelmű. Globális léptékben megfigyelhető az észak-dél, illetve a kelet-nyugat (pl. Szibériából) irányú vándorlás. Egyes fajok csak akkor és csak annyit vonulnak amennyit muszáj, mások hatalmas távolságokat tesznek meg. Ezek a hosszútáv repülők többnyire „obligált” fajok, melyeket belső ingerek késztetnek mozgásra, nem pedig a környezet változásai.

A valóság az, hogy a vonulást sok esetben nem lehet faj szinten vizsgálni, mert fajon belüli populációk is eltérő stratégia szerint választják meg a vonulási útvonalat. Erre jó példa a sarki partfutó (Calidris canutus), mely a sarkvidéken költ, de két telelő helye is van. Az egyik a Brit-szigeteken, ahová erős ellenszélben kell repülniük ezért nagyon veszélyes és energiaigényes odajutni, a másik Nyugat-Afrikában. Bár Afrika messzebb van és ezért több időbe telik az út megtétele, az sokkal kevesebb energiát igényel. Ezek a fajon belüli eltérések azért jelentősek, mert tavasszal az a populáció tud több utódot felnevelni, amelyik előbb visszaér a költőhelyre.

Ennek az az oka, hogy sokszor véges számú költőhely áll rendelkezésre, esetleg korlátozottak a fészeképítés alapanyagai, de okozhatja az is hogy a korán visszaérkezők egyszerűen elfoglalják a jobb fészkeket (esetleg territórium elfoglalása is lehetséges). Így a biztonságosabb, táplálékhoz közelebbi fészkekben a saját genetikai állományú utódjaik nagyobb számban nevelkednek fel, míg a későn érkező populáció kevesebb utódot bír felnevelni, ez pedig a faj genetikai állományában eltolódást eredményez. Végső soron ez a jelenség új fajok létrejöttéhez is vezethet, de általános tapasztalat, hogy többnyire az időjárás dönti el melyik populáció ér előbb vissza egy adott évben, így hosszútávon a faj egysége fennmaradhat.

A tavaszi „verseny” a költőhelyre érkezésben, egyedek szintjén valósul meg, ezért lehetséges az, hogy egyes magányos példányok hetekkel, akár hónapokkal hamarabb visszaérkeznek társaiknál. Általánosságban elmondható, hogy a fiatal (juvenilis), első költésükre készülő egyedek nem mennek olyan messze telelni, mint az öregebb (adult) fajtársaik, azért, hogy hamarabb érhessenek vissza a költőhelyre és jobb fészkelőhelyet szerezve nagyobb eséllyel szaporodhassanak.

Ehhez hozzátársul, hogy jellemzően a nőstények választják ki a párjukat, sokszor a fészek milyensége alapján, ezért a hím egyedek hamarabb indulnak és érnek haza, mint a nőstények. Ez az úgynevezett differenciális vonulás, mely szerint a populáció egyedei kor és nem szerinti csoportokban vonulnak. Erre klasszikus példa az észak-amerikai téli sármánypinty (Junco hyemalis), melynek adult nőstényei telelnek a legdélebbre, a fiatal nőstények és adult hímek közel azonos távolságot tesznek meg, a fiatal hímek pedig a lehető legközelebb telelnek a költőhelyhez, és így ők érnek vissza először a költőterületre.

A fent felsorolt jelenségek, mind hozzájárulhatnak, hogy egyes madáregyedek hamarabb hazaérnek, mint társaik, de mindenképp meg kell említenünk a globális felmelegedést is, melynek hatását, már évtizedek óta taglalják az ornitológusok. Számos költőhely és telelőhely módosulást tulajdonítanak neki, és bizonyos esetekben feltehető, hogy az enyhe telek korai hazaindulásra serkentik a madarakat, például a (többnyire) monogám fehér (Ciconia ciconia) és fekete (Ciconia nigra) gólyákat is, melyek kevésbé érintettek a hazaérkezési versenyben.

Képek:
Pixabay