A Vénusz-légycsapója (Dionaea muscipula), a harmatfű (Drosera) és a különböző kancsókák (Nepenthes) mind ismert „húsevő” növények. De valóban húst esznek? A növények közismerten fotoszintézissel állítják elő saját kémiai energiájukat szervetlen anyagokból, miért lenne szükségük más élőlények elfogyasztására? És vajon hogyan csinálják?

Közel 600 „húsevő” növényfajt ismerünk, melyek többnyire kétszikűek, de az egyszikűek között is előfordul ez a tulajdonság. Az evolúció során feltehetően többször, egymástól függetlenül alakult ki a „ragadozás” képessége olyan növényekben, melyek tápanyaghiányos helyeken élnek pl. lápokban.

Ez a tápanyaghiány, elsősorban a nitrogén, a kálium és a foszfor hiánya az evolúciós hajtóerő a „húsevés” mögött. Mivel a növények nem tudták a gyökérzetükkel felvenni a szükséges tápanyagokat, ezért kialakult ez az alternatív tápanyagforrás, mely során a növény a csapdába esett állatot lassan megemészti, majd a lebomló szerves anyagokból felveszi a számára hasznosíthatókat.

A legismertebb a rovarok fogyasztása, de leírtak már kétéltűt, hüllőket és kisebb emlősöket emésztő kancsókákat is. Különleges fajok is kialakultak pl. a Nepenthes rajah, mely egy nagyméretű kancsóka, ami nektárt termel, így rágcsálókat vonz magához, akiknek az ürüléket használja fel. Hasonlóan különleges a Nepenthes hemsleyana, aminek kancsója úgy módosult, hogy egy kisméretű denevér, a Kerivoula hardwickii belemászva átaludhassa a nappalt. A növény nyeresége ez esetben is a guanó, ami magas nitrogén és foszfor tartalmú.

Több típusú „ragadozó” mechanizmusról beszélhetünk, a legismertebb a Vénusz-légycsapójának (Dionaea muscipula) csapdázó levele. A csapda belső felülete vöröses és nektárt is termel így vonzza magához a rovarokat. A levélszélen úgynevezett trichómák láthatóak melyek gátolják a megfelelő méretű zsákmány elszökését, de a túl kicsi zsákmány kimászhat. A csapda belsején érzékelő szőrök találhatóak, melyek érintés estén akciós potenciált váltanak ki (ez egyfajta elektromos inger). Legalább 2 inger kell a levél összezáródásához. A záródás után a rovar további vergődése közel 60 akciós potenciált generál az első egy órában, de már a 3. jelzés után elindul az emésztőenzimek előállításának és kiválasztásának folyamata.

A további ingerek a csapda zárva tartásához szükségesek, ezek hiányában a csapda ismét kinyílik. Az emésztés lítikus enzimekkel, a tápanyagfelvétel pedig membrán transzporterekkel történik, mindez hasonló az állati gyomorban zajló emésztéshez, ezért ezt a stádiumot „zöld gyomornak” is nevezik.

A veremcsapdák más stratégia szerint működnek, itt a növény nem mozog, csupán illatával, kinézetével esetleg nektárjával magához csalogatja a zsákmányát, ami beleesik a verembe, ahol a növény emésztőenzimei és az ott található mikrobák a növény számára felvehető anyagokká bontják a zsákmányt.  A veremben néha toxikus anyagok segítik a préda elkábítását és megölését, de jellemző a viaszos levélfelület is, ami segíti a verembe zuhanást és nehezíti az esetleges kimászást.

A hazánkban is megtalálható harmatfű fajok (Drosera) jellegzetessége a leveleiken található mirigyszőrök, melyek ragacsos cseppeket választanak ki. Ezek a növények szintén nektárral csalogatják magukhoz a rovarokat, amik beleragadnak a hosszú mirigyszőrökbe. Ekkor a növény jellegzetesen meggörbíti a levelét és a mirigyszőröket is, szinte teljesen beborítva a zsákmányt, ami így megfullad. Ez után az emésztőmirigyek elkezdenek működni, és megindul a tápanyagfelvétel.

Kevésbé ismert, de világszerte elterjedt az Utricularia nemzetség, melybe többnyire vízi, vízparti növények tartoznak. Ezek a növények kicsi hólyagszerű csapdákat képeznek, melybe vákuum segítségével beszippantják zsákmányukat.

Léteznek továbbá a Genlisea fajok, melyek módosult leve varsához hasonlóan egy irányba tereli a belekerülő mikróbákat. A hosszú csőszerűen módosult levél belső felületén kis levélszőrök helyezkednek el, melyek befelé engedik a haladást, de kifelé nem, így csapdázódik a zsákmány.

A fenti klasszikus „ragadozó” növények mellett létezik egy vitatott csoport a „proto-húsevő” növények, melyek képesek csapdázni és megölni az élőlényt, de nem képesek direkt módon megemészteni és felszívni a tápanyagokat. Ilyenek pl. a Roridula fajok, melyek a harmatfűhöz hasonló ragacsos levelekkel rendelkeznek, de nem képesek megemészteni az elfogott rovarokat, ehelyett mutualista kapcsolatban állnak egy másik rovarral a Pameridea roridulae-vel, ami megeszi a növény által elfogott rovarokat és az ürülékével táplálja a növényt.

Igazi furcsaság a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris) mely hazánkban is gyakori, nem ragadozó növény, de magjai nedvesség hatására egy ragacsos réteget alakítanak ki, mely magához vonzza, megöli és megemészti a rovarokat, mikrobákat és a fonalférgeket. Az így szerzett többlet tápanyag felgyorsítja a csírázást, ami előnyös a többi növénnyel folytatott versenyzésben a fényért és a tápanyagokért.

Képek:
Pixabay
Wikimedia commons

Források:
Barber, J.T. (1978). "Capsella bursa-pastoris seeds: Are they "carnivorous"?" . Carnivorous Plant Newsletter. 7 (2): 39–42.
Böhm, J., Scherzer, S., Krol, E., Kreuzer, I., von Meyer, K., Lorey, C., ... & Al-Rasheid, K. A. (2016). The Venus flytrap Dionaea muscipula counts prey-induced action potentials to induce sodium uptake. Current Biology, 26(3), 286-295.